Búcsú

Véget ért a móka (nem csak) mára. Zárul Gábor zenetára. De ha tetszett, (talán) nemsokára visszavárhatsz Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárba'. Eljövök még hozzátok! 

Viszontlátásra pajtások!

Lacht el Bahhtar - Koncert, A38

A ma már sajnos nem működő Lacht el Bahhtar - jelen állás szerint - utolsó anyaga látható/hallható alább. A LEB is az a kategória, amelynek a blog címében feltüntetett két stílushoz - ha pironkodva is, de meg kell  vallani - szigorú értelemben nincs köze. Ha viszont kevésbé ráncoljuk össze a homlokunkat (azaz megengedőbbek vagyunk), akkor ennek a zenekarnak a helye, szerepe ezen a zenei színtéren megkérdőjelezhetetlen. A különböző stílusok, alstílusok összefonódásaival, ezek egy lehetséges értelmezési keretével egy elkövetkező bejegyzésben szeretnék majd részletesebben foglalkozni. Itt most megelégednék annyival, hogy az imént említett stílus-alstílusok problematika körülbelül olyan, mintha lenne egy saját vattacukorkészítő gépezetünk, és elkezdenénk a különböző színű és zamatú cukorrétegeket egymásra tekerni. A két indikátor (szín, íz) bizonyos értelemben elég jól orientálhat minket, de egy idő után keveredés következik be, ha már kellő számú réteget feltekertünk a szerkezetünkkel. Mindenki csinál ilyet (ha nem is éppen vattacukorral). Valaki megelégszik azzal, hogy az enciánkék egy speciális típusát párosítja (mondjuk) vaníliával, mert számára AZ A vattacukor. Mások viszont nem ragadnak le (:-) az enciánkék speciális típusánál az adott ízzel, hanem kíváncsiak a többi fajtára is, sőt, az opálzöld, vagy a sárkánypiros, vagy akár ezek alig megkülönböztethető típusai is érdeklik őket.  

A LEB kapcsán nem túlzás azt állítani, hogy egy saját ökoszisztémát képvisel(t) a zenei mezőn belül. El sem tudom képzelni, hogy milyen hatások eredőjeként alakult ki a hangzásviláguk. A XX. század eleji avantgard irányzatok némelyikéhez képzelnék el ehhez hasonló zenét. A LEB-ről egészen biztosan lesz még néhány poszt, így most röviden erről az anyagról:
Ez a felvétel az A38 hajón készült 2007. december 30-án (Én természetesen lekéstem róla, fél évvel biztosan...). Készült erről egy Duna TV-s dokumentumfilm is, amelyben a számokat interjúrészletek szakították meg. Ha jól emlékszem, a koncertfelvételt egy ideig meg lehetett vásárolni valahol a Szent István körúton. Nem tudom, hogy a - Réczey Zoltánnak köszönhetően - hozzám került anyag speciális-e vagy a borító, mert két "hidden track" is található rajta az utóbbihoz képest. Az egyik a Száz című (általam korábban nem ismert) ütemesebb alkotás, a másik pedig ennek ellenpárja, a Mámor (ez egyébként nem is szerepelt az előadott dalok között, viszont a Duna tv-s dokumentumfilm ezzel zárult). Érdekes élményt ad az anyaghoz az is, hogy a LEB egyik tagjának köszönhetően bepillanthatunk a koncert próbáiba. Ezen felvételek mindegyike megtalálható a youtube-on, itt olyan sorrendben szerepelnek, ahogy a koncert setlistjében.  

     

A koncert előtti próba:

New Times - Koncert Tatabányán (1991?)

Egy ritka jó minőségű New Times élő fellépés, ha minden igaz, 1991-ből. A mellékelt plakát (amely csoda, hogy még meg van, hiszen képregények közé bújva várta az alkalmas pillanatot, hogy előkerüljön) ugyan nem egy tatabányai, hanem egy hódmezővásárhelyi előadáshoz köthető, ami azonban mégis összeköti ezeket, az az Escape from the World koncertturné. Köszönet a zenei anyagért ndmlovagnak! Feleslegesnek érzem, hogy bővebben értekezzek arról, hogy a minőség mellett a számok is briliánsak. Csodálni való a New Times-ban, hogy mekkora hangsúlyt helyeztek arra, hogy valóban élőben adják elő a dalaikat. Mindig éri valami meglepetés az embert, ha hallgatja őket. Nem egyszerű kiemelni a legjobbat az itt szereplő kilenc szám közül. A Szín számomra a csúcspont, ahova megjegyzem, már az első számtól kezdve felrepített az anyag, de itt már a szélkakas fejét kellett fognom felülről (csúcs=torony...képzavar). Szárnyalásomat/lebegésemet egyedül egy nem túl erős, ám mégis metsző szellő zavarta meg, jelesül a Bábu refrénjében az a sor, hogy "...mondd, ki vagy: bábu-e vagy ember.." Ez biztos csak véletlen lehetett...a stúdió változatokban ez helyesebben szerepel. (Kiegészítés: A Nézz mint kék helyett a szám címe helyesen: Nézd, mily kék:-)

                                    

Möbius - 1989

 A Möbius zenekar a rendszerváltozás idején létezett. Mint azt már korábban, a Bahnhof zenekarral kapcsolatos bejegyzésben említettem, volt egy Új frontok című kazetta, amelynek felén Möbius dalok sorakoztak. Ott voltak ők az 1990. augusztus 19-én és 20-án tartott Világrekord '90 elnevezésű 36 órás Depeche Mode Klub 16 magyar fellépője között. És mintha a verőcemarosi Black Days rendezvényen is lett volna egy koncertjük. Jelenleg ez az utolsó dokumentálható nyom velük kapcsolatban. A tagok nevei a feledés homályába vesztek, nem ápolja emléküket senki, még egy árva fórumbejegyzés sem szól róluk. Magam is csak egyetlen embert ismertem, aki ismerte őket. Neki köszönhetem nagyon régről ezt a felvételt. 

A Möbius zenéje így első (és talán a sokadik) hallásra (is) egyedi, és merőben más, mint a korabeli DM szubkultúra zenekari holdudvarának fő reprezentánsai. Differentia specifica esetükben például az, hogy anyagukból kihallhatóan szinte egyáltalán nem törekedtek arra, hogy valamiféle sötétebb hangzást építsenek be a zenéjükbe (Ez alól az egyetlen kivétel a rövid kis felvezető szám). Nem csupán a választott hangok, hangszínek, ritmusok összhatása nélkülözi a "darkosabb" elemeket, az énekes orgánuma ezt még fel is erősíti. Nem a klasszikus szintipop tehát ez. Illetve az, csak nem úgy, ahogy általában nálunk azt általában értik/értették. Itthon ez akkor inkább pop volt (illetőleg lett volna, ha nevezték volna őket valahogy). A zenét hallgatva az az érzése támad az embernek, hogy a Möbius tagjai zeneileg korántsem lehetettek képzetlenek, ugyanis néha már-már dzsesszbe hajló motívumok is színesítik bizonyos szerzeményeiket. Így például a Túl vagy a Hívás Welshpoolból című dalok tekintgetnek ki - hol csak éppen, hol pedig nagyon - a műfajból (jómagam nem vagyok dzsesszrajongó, de a másodikként említett dal végén nagyon szép a szaxofontéma és a szinti ötvözése...). Megkülönbözteti őket még az kor(szak)társaiktól az is, hogy a dalszövegeik is mások, valahogy azokhoz képest kevésbé direktek, és összetettebb mondanivalót hordoznak, klisémentesen (ha létezik egyáltalán direktségi, komplexitási, klisé skála, amely alapján levonható ez a következtetés). Esetükben egyfajta életkori hatás is befolyásolhatta mindezeket (talán kinőhettek már a középiskolás korból) vagy egyszerűen csak koravének voltak.
Az anyag utolsó száma sajnos csak csonkán van meg.      

            

                               

Máyusi Kalapács - Csak a gyűlölet! (1991)

Nemrégen egy interjúban a következő két mondat ragadta meg a figyelmem: "Tévedés, hogy a közönség nem fogékony a minőségre. Csak, ha primitív dolgokat kap, akkor azt próbálja meg élvezni." Kőhalmi Zoltán humorista ez alapján meglehetősen pozitivista volt, amikor ezt a gondolatot megfogalmazta. Vitatnám ezt az állítást. Ha kihagynánk az első mondatból a "tévedés, hogy", a másodikból pedig "Csak," részt, akkor viszont egy, már milliószor megfogalmazott aha-élménnyel lennénk gazdagabbak. Bár lehetséges, hogy csak önmagammal vitatkozom, hiszen két elem azonosítható a fentiekben: a MINŐSÉG (illetve ellentéteként a primitivitás) és a KAP (antonimája: nem kap). Kőhalmi eredeti képletének egyik eleme a Máyusi Kalapács esetében kétségkívül igaz. Azt viszont, hogy a magyar közönséghez miért nem ért el az, amit egy kazetta formában kapott, nem tudni. Persze nem popzene ez, hanem inkább - ha skatulyázni szeretnénk - valamiféle ipari performance, ami sosem szólt tömegekhez. Bár indusztriális jellegű, de mégsem annyira, amennyire az a jelen kiadvány előtti alkotói korszakukat jellemezte. A rögzített anyagon ugyanis már többféle stílus keveredik: egészen a szinte már klasszikus zenére hajazó szerzeményektől az EBM-en át a rockig bezárólag. Gyakorlatilag ez saját stílus, semmi mással össze nem téveszthető, semmit sem utánzó. 
Az anyag 1991-ben keletkezett (egészen pontosan 1990. decemberében), azaz csak pár hónappal vagyunk a rendszerváltozás után. A borító impresszumában található köszönetnyilvánításban még jól megfér egymás mellett Geszti Péter és Szentmihályi Szabó Péter neve. Ez ma már elképzelhetetlen lenne (a politikai hátterűeket ismerve).  Utóbbi, a tehetséges sci-fi író volt az egyik szöveg szerzője (A jó katonák).  Az ellentétek egyébként a Máyusi Kalapácsra igencsak jellemzőek. Egy oldalon ezt írják róluk: "Hatvani kopaszok által alapított együttes, később teschó [minden bizonnyal techno, A szerk.] zenét is játszottak, a skinhead kultúrkörrel már korábban szakítottak." A kazetta borítóján viszont (kisebb kép alsó alul) Chaplin A Diktátor (The Great Dictator) című filmes gúnyrajzából látható egy kimerevített részlet.
Ennek fényében (is) kérdés a cím: Csak a gyűlölet! A gyűlöletnek ugyanis minden esetben van tárgya, számomra azonban még mindig nem világos, hogy mit is gyűlöl(nek) a szövegíró(k). Talán a világot magát. De erről majd kicsit később. Szintén rejtély a korábban Máyusi Kalapács néven futó, itt azonban Perfect címre keresztelt dal üzenete (hacsak nem karikírozás volt a cél). További kérdés, hogy ez vajon koncepcióalbum-e. Ha igen, akkor helyesebb kétféle hangulat, illetve érzelem egy albumon belüli keveredéséről beszélni. Az "oldal egy" nekem a hétköznapibb szerzemények gyűjtőhelye. Ebben az említett munkásdalt követően a bezárkózás és az elidegenedettség gondolatai uralkodnak. Jó volt tudni, hogy vidéki volt a zenekar, hiszen a kezdő budapesti lét negatív élményvilágát fogalmazza meg a Budapest és az Anti-emberek. A rá következő három számban a külvilág, ha meg is jelenik, csupán szkeccsszerűen, így ezek az abszolút magány hangjait artikulálják (olyannyira, hogy a Magadban beszélszben már az előadó is magára marad).  Végül az Édent hallhatjuk, mely meditatív jellegű, indiai motívumokra épülő szöveg nélküli szám. Itt is zárulhatott volna az album, de folytatódik az "oldal kettővel". Kezdődik a már említett A jó katonák című, a külföldi katonák állandó jelenlétét kifogásoló/felemlegető antimilitarista számmal, hogy aztán gyorsan "mégis" militarizmusba csapjon át a következő tétellel, a Harcolj!-jal (bár itt már eltűnik a hazai-külföldi dimenzió), mely egyenesen a harcmezőre repíti a hallgatót. A rá következő Háborút! (ez is felszólító módban) a Bonanza Banzai által valamivel később megénekelt 1984 című Orwell regényt idézi pár sor erejéig, a Párt jelmondatait: "A háború: béke.", "A szabadság: szolgaság.", "A tudatlanság: erő", kiegészítve még a "a hazugság: hatalom" gondolattal, és mindezt Chopin Gyászindulójával bevezetve, erre épülve. Az Üvegszilánkok pedig már a világégés utáni állapotba kalauzol. A narrátor itt egy leánygyermek, aki valóban a Terminátor első részéről vizionál (lásd "És amíg a káoszt felfalják a gépek, emberek képében, mi majd nevetve nézzük a Miki egért a tévében..."). Érdekes módon zárul azonban az album, hiszen a Csak a gyűlölet! gyakorlatilag a makrotól újra visszatér a mikroszintre. Már egy kiábrándult, dühös Férfi szól a Nőhöz. És ez magyarázatul szolgál arra, hogy miért ez lett az lemez címe: csak a Gyűlölet maradt, csak a Zene. Ehhez a témakörhöz kapcsolódik egyébként a pusztán a borítón fellelhető - azaz szám formájában nem létező - szöveg:

Gyűlölj még!

Hát itt vagy...eljöttél...
Hol kezdjem, az elején?
Most hallgatsz, és a végén?
Gyanús ez a csend,
         Hallottam már valahol...
Hallgass csak...ugye, hallod?
Most még nem vagyok kész,
és semmivel sem könnyebb ma,
mint annak idején...
de ha már eljöttél, hogy megmérj,
bedobtad a nescafét,
                      El ne aludj!
ma este a szemembe nézz!
és úgy menj el a végén
          hogy semmit se érts!
hogy levegőt se végy -
        semmit se érts
csak a szavak tüzét!
a haragos zenét!
Gyűlölj még!!!

Most már sajnos ezekkel is magunkra maradtunk, mert sajnos a zenekar - bár a lemez után is csak rövid ideig volt "híres", a legobjektívebb ok miatt sohasem állhatna össze többé...

Human - Egy 1996-os anyag

Ahogy a első, Human zenekaros bejegyzés megjegyzéseiből kiderült, akad még pár szám ettől a remek bandától. Ez hallható alább. Ezért nagy hála Czicza Dánielnek! Mivel nem olyan régen kaptam, nem válhatott a részemmé, egyelőre csak kóstolgatom. Nem fogyasztottam tehát még el, ezért nem lenne helyes, ha a séfről néhány falat után véleményt mondanék. Kétségkívül jól főz,  a korábbiakhoz képest a recept nem is változott sokat. (A gasztro-vonalról letérve) Kicsit mintha a gitár erőteljesebben jelenne meg ezekben a dalokban, de azért nem annyira, hogy emiatt a techno-metál kategóriába kellene sorolnunk az anyagot. Nekem a Mélység és a Segítség (1.) tűnnek megkapóbb EBM szerzeményeknek, talán azért, mert ezek képviselik azt a vonalat, amely a korábbi számok alapján az emberbe égett az évek alatt, és amelyből azt hittem, hogy többé nem hallok újabb felvételt. Érdekes időutazás ez. Méltán ajánlható mindazoknak ez a pár szám, akiknek tetszett az előző anyag.