Július 4. - első

Bárhogy próbálok valamit is felidézni a Július 4. nevezetű szintipop együttessel kapcsolatban, eddig szinte semmire nem jutottam. A névválasztásnak semmi köze az USA nemzeti ünnepéhez (de hogy mi a háttere, azt nem tudom). Az egyik (és talán egyetlen) tagtól (akinek a nevére már nem emlékszem) kaptam annak idején jelen anyagot. Valamiért térben a Tatabánya-Oroszlány vonalra helyezném el a zenekart. Hozzávetőlegesen két tucat szám köthető hozzá(juk). A szintipop stílust levetkőzve később Cekompoz, majd a sokatmondó Trance Mission néven folytatódott zenei pályafutása (suk). 

Az itt hallható anyag nem is nevezhető klasszikus értelemben vett demónak, ehelyett különböző időszakokban és technikai feltételek között keletkezett számokról beszélhetünk. Itt is az ének tetszik kevésbé. A zene szerintem eléggé egyedi, amellett, hogy egyszerű. Ha ki kellene emelnem néhány alkotást a 14 közül, akkor a Fekete fémdoboz, a Hó és üveg, valamint az Ipari élet címűeket említeném. A harmadik számnak különösen az utolsó ötöde ragadta meg a fantáziámat.      

                             

The Next - demo

Van (volt) néhány zenekar, amelyek kapcsán csak emlékparányokból lehet építkezni. Persze utóbbiak sokfélék lehetnek. Az eddigiek között már akadt olyan csapat, amelyet valamilyen okból pozitív jelzővel címkézett fel a kollektív emlékezet, anélkül, hogy bárki előállt volna komplett anyaggal, ami igazolhatta volna arra érdemes voltát. De nem ritka az sem, hogy már csak egy kazetta, esetleg egy-két szám maradt ránk… se egy név, számcím, vagy bármi, amibe belekapaszkodva megkonstruálható lenne valami kontextus-féle. Pedig ez szépen megágyazhatna az ismeretlen szerzők alkotásainak, hogy aztán vagy mohó szeretőkként gabalyodjunk egymásba, vagy éppen ellenkezőleg: a teljes érdektelenség véreztessen ki minket rapid módon. És akkor még nem is szóltam a harmadik típusáról a zenekaroknak, amelyek sem infó, sem számok nem rendelődnek, csupán egy név. Ezeknél fáj, hogy nem dönthetem el magam, hogy akarom-e vagy sem befogadni a régi dolgokat (pl. Electric Flowers). 

Szóval a The Next. Tudtommal ezt a demót - a mára már lényegét vesztett - mszpe.uw.hu oldalon publikálták először. A dalok címeit illetően meg kell elégednünk az ordinális ismérvvel. Pedig ez a zene többet érdemelne, még akkor is ha az énekes hangja meglehetős szokatlansága mellett idővel mégis szokható. A 3-as számú szerzeményt hallva még nagyobb a lelkiismeret furdalásom, amiért nem varázsoltam le ezt a csomagot az oldalról (szerencsére mások telhetetlenebbek vagy kíváncsibbak voltak, pl. ndm, aki elküldte a számokat). A "...Furcsa ez a világ. Itt nincsenek árnyak. Mégis, ha innen elmész, újra visszavárnak." rész kifejezetten tetszetős. Az számokon egyébként végig jelen bizonyos Bonanza Banzai-os pátosz. Szintipop. Jó.    

 

                                

Gyilkos Idő - Csendtörő (demo)

Hogy a science fiction és az elektronikus zene blog szempontjából releváns stílusirányzatai között (kétségkívül egyirányú) összefüggés van, az nem is szorul különösebb bizonyításra. Elég csak néhány külföldi előadó munkásságát felidézni: Gary Numan, Alphaville, S.P.O.C.K... Elképzelhető, hogy hazai viszonylatban ezen kapcsolat felismerése inspirálhatta a jelen poszt tárgyául szolgáló együttes névválasztását. A Gyilkos Idő ugyanis egy Alfred Bester nevű sci-fi író novellájának (illetve az ennek helyet adó antológia) címe is (innen a kép, sajnos az együtteshez köthető fotót nem találtam). A székesfehérvári csapatot kezdetben ketten - Cseke Tibor és Pinke László - alkották, de igazi sikereit már one-man show-ként érte el, előbbi kiválását követően. A Gyilkos idő néhány éves működésének eredménye valamivel több, mint három tucat szerzemény, amelyeket - tudtommal - még félhivatalos kiadványok sem kapcsoltak egybe, azok csak számok halmazaként terjedtek szűkebb körben.
Az egyik ilyen válogatás szerepel itt (valamiért) Csendtörő gyűjtőnév alatt (a feloldó kulcs a Ma éjjel c. szerzeményben van "elrejtve").
Valaki egyszer úgy fogalmazott egy fórumbejegyzésben, hogy a Bonanza a 81-es Depeche Mode-ot, az Aditie Populaire pedig annak 83-84-es korszakát idézte meg. Ha ezt elfogadjuk, akkor ebben a modellben a Gyilkos Idő még korábbra visz minket vissza az időben, annak minden kezdeti botladozásával és szépségével együtt.

                            

Electric Playground - Demo 1996

Az Electric Playground a kilencvenes évek derekának 101-es Klubjához kötődő szintipop zenekar volt. A tagok (sorrendben): Méhész Imre - szintetizátor, Clemente Gábor - szintetikus dobok, Szabó Gábor - szintetizátor, Árendás Ferenc - ének, Mócsai Brigitta - vokál. Az alább szereplő demó 1996-ban készült, talán éppen a legfontosabb (szintipop fesztiválos) koncertjük előszeleként. Ezt követően a zenekar - taglétszámát illetően némileg megfogyatkozva - Pulzus néven folytatta tovább (róluk is szól majd egy másik bejegyzés), nem kis részben alapozva az Elektronikus Játszótér törzsanyagára. Érdemes visszautalni egy másik, szintipop fesztiválon fellépő zenekarral kapcsolatos bejegyzésre (Radio Tibet). Ott a stúdióanyagot hiányoltam. A Playground esetében is ezt tenném, ha nem hallgathattam volna meg ezt. A zenei matériával tulajdonképpen nincs is probléma. Amit viszont hiányoltam, az a szöveg művészi átélése, az a képesség, hogy elhitesse a hallgatóval, hogy érzései valósak, tényleg fáj vagy tényleg jó valami, ami megosztásra érdemes. Valahogy itt a varázslat elmaradt. Különösen fájó ez, mert ezt az együttest is kiemeli valami megfoghatatlan a kor ilyen stílust játszó formációi közül. A koncertfelvételen még érezhető volt az, hogy az énekes "ott volt" és közölni akart. Talán ebben segített neki élőben a vokalista lány, aki ugyan még nem állt teljesen készen a feladatra, ám mégis jót tett az előadásnak. 

Meglepő, hogy ennél a csapatnál a gyorsabb számok sikerültek jobban. Ezek egyes zenekarok kínálatából teljesen hiányoznak, nekik viszont ezek határozottan jól álltak. Ilyenek: a Tűz, A Hajnal van, a Világító utak. A lassabb szerzemények közül egyedül a Nem érintett meg akkor és most is.  

       
                        

Az említett szintipop fesztiválos koncert anyaga Méhész Tibor jóvoltából elérhető a Youtube-on:
http://www.youtube.com/user/imehesz/videos

Working People - Studio Demo 1995

Egy másik demo a Working People EBM formációtól 1995-ből. Néhány hete felkerült a világhálóra egy ismertető, valamint egy 1996-os anyag a WP-től Gary tollából, amely ezen a címen elérhető: http://www.csdac.gpo.hu/music_wp.php . A korábbiak sem voltak rosszak, de ezek a felvételek már mindenképpen az erősen ajánlott kategóriába tartoznak.

                                

Megabyte - 1994-1996

A Megabyte második korszakából néhány felvétel. Talán mindössze ennyit készítettek. A korábbi demójukhoz képest érezhető egy kismértékű módosulás a zenei aláfestést és szövegeket illetően. Optimistábbak, nyitottabbak ezek a számok, néhol kifejezetten bohókás hangulat árad belőlük. Ezzel együtt jár az is, hogy elmaradnak a szintipop egyik főáramára jellemző sötétebb tónusok, ami esetükben egyáltalán nem káros mellékhatás.

                               

Electric Connection III.

 Az Electric Connection harmadik, demonstrációs céllal készült kazettája. A korábban bemutatott első két anyaghoz képest (1 és 2) jóval kevesebb számot tartalmaz (nyolcat), amelynek fele már a korábbiak szalagjaikon is "megjelent" (sőt, jellemzően mind a kettőn). Némileg meglepő, hogy az együttes névadó dalaként aposztrofálható Elektronikus kapcsolat csak a munkásságuk ilyen kései szakaszában került publikálásra. Talán valamiféle önigazolás vagy újradefiniálási kísérlet lehetett ez, hiszen ezen anyag felvételekor az alapító trió már duóvá zsugorodott. A távozó Pepe (Szigetvári Péter) posztját a korábban "csak" a szintetizátorok mögött álló Szkok István vette át (aki nem rosszabb elődjénél). Az egész anyagot át is hatja valami szomorúság, de hiányérzet is, valahogy nem úgy szól, mint előtte (ehhez érdekes összehasonlítási alapot jelentenek az említett régi-új számok). Az új szerzeményeken érezhető is, hogy nehezebben születhettek, de korántsem állítom, hogy rosszak lennének. Fontos állomás ugyanakkor ez az album az együttes életében, hiszen ez volt az utolsó, amikor még "klasszikus" szintipop irányvonalat vittek, ezt követően már más irányokba kalandoztak el. De ezzel az EC fejezet még egyáltalán nem zárult le...

                               

Lautrec - Lux Umbrarum (1993)

Újabb kitekintés. Nem EBM, szintipop meg pláne nem. A stílus talán leginkább az Actus vagy a Scivias formációkkal rokon. Szegeden, a hazai alternatív élet egy méltatlanul háttérbe szorított színhelyén alkottak. Az első megjelent anyaguk valamelyest módosított változata.

Bővebben:
http://www.lautrec.hu/index1.html
Egyben:
http://www.lautrec.hu/ml12.html

O.C.T.S. - Alternatives on Electronic Sound Effects

Az O.C.T.S. (korábban csak röviden Cold Shower, később őőő izé...Out Cold the Shower...) zenekaré volt az első hazai kiadású techno cd 1992-ben.  Oldszkúl EBM, a dinamikus fajtából. Persze itthon mindenki már akkor is perfektül lökte az angolt (ma is), így azok a kritikusok is, akik kifogásolták a szövegeket. De kit érdekel ez? A korai legendás testzenészekről sem a közhelyes agysebészet jut az ember eszébe. Megjegyzés: a "Szám 6" a Plastic Voices című szerzeményt takarja (köszönet Groovershark, ismét). 

Voyage - Vogue Again

A Voyage zenekarral igazából két szempontból is kezdetét veszi valami. 

Egyrészt nem tudom, hogy mi történt Békés megyében zenei fronton annak idején, de olyannyira sikeres volt, hogy több, még a blog szempontjából releváns, tehetséges csapat is formálódott itt, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni (sőt, kifejezetten megállásra sarkallják az embert).

Másrészt eddig - igazodva a blog címe által kijelölt, voltaképpen a saját magam által definiált korlátokhoz - eléggé el nem ítélhető módon szintipop és EBM (esetenként ipari és avantgard kitérővel) anyagok kerültek bemutatásra. A Voyage viszont a zenei mezőben értelmezett dialektus kontinuum elmélet alapján: dark. Fogjuk rá, hogy az. A dark ugyanis maga is egy nagy halmaz, megannyi egymásra fonódó irányzat ötvözete. A Voyage még ezen tág határok mögül is kikacsingat. Különösen igaz ez az énekes stílusára, amely méltóan illeszkedik a Pulp vagy a Suede-féle brit indie pop-rock vonalhoz.

Az itt szereplő anyag a zenekar második sorlemeze a kilencvenes évek végéről. Úgy tűnik, mintha az első (Vogue) ennek előtanulmánya lett volna, hiszen a tracklist egy része azonos, ám ez csak a felszín, hiszen a régi felvételeket - jellemzően előnyükre - átdolgozták. Az új dalok közül például a basszusgitár miatt "tényleg dark" Never, vagy a már-már (számomra legalábbis) a Depeche Mode Violator korszakát idéző Last Tango, illetve a sajátos lüktetésű Who Do You Love című szerzemények - még némi arisztokratikus távolságtartással is - joggal érdemlik ki a "k... jó" jelzőt.    

      

                              

Forgotten Noises

Egy rádióbeszélgetés 1995-ből, nem sokkal a Forgotten Noises második, Petőfi Csarnokban (a DM klub keretében) tartott koncertjét beharangozandó. Kiderül, hogy a zenekart 1992-ben hívta életre Biegelbauer Norbert (ének), Surányi Tímea (billentyű) és Bozsik Zsolt (billentyű). A felvétel idejére már Bozsik Zsolt helyére Pálfalvi Attila került.

Annak fényében, hogy a beszélgetés tulajdonképpen a fellépés promója, némileg meglepő, hogy az elhangzó három felvétel deklaráltan a zenekar korábbi időszakának lenyomata. Jóféle szintipop muzsika ez. Surányi Tímea valamiért lecsúszott a képről...

Logic Control - demo 1993-ból

A Logic Control névre keresztelt szintipop csapatról alig tudok valamit. Elég jól összerakott a kazettájuk, ám mégis olyan, mintha sosem léteztek volna. A címből is kiderül, hogy az anyag 1993-ban készült (1. információ). Budapesti illetőségű banda volt, talán zuglói (2.). Felléptek egykor az 5let együttes "előzenekaraként" (3. infó), erről a B4 munkacímű felvétel utolsó másodpercei tanúskodnak. Ezzel össze is foglaltam minden tudásom (a tagok egyike küldte, de már a nevére sem emlékszem). Valamikor rongyosra hallgattam, és ma is tetszik.

                                

Warning - néhány szám

Lassan három hónapos restanciám...egy zenekar a csongrádi megyeszékhelyről, amely 1993-től 1995-ig működött. A felállás: Krémer Balázs - ének, Domokos Jenő - szintetizátor, Lele János - szintetizátor. Közülük az utolsóként említett küldte jelen anyagot, amiért hálával tartozom neki. Kellemes zene, ajánlom.
Van egy másik anyag is, amely egyfajta előzménynek tekinthető, vagy nincs (azaz a számokat megírta, feljátszotta, elénekelte valaki, de hogy ugyanezen formáció keretében, az nem tisztázott). A Warning utóéletéről majd egyszer egy másik posztban...

                                  

Darklight - demo

Ahogy ígértem...

Néhány felvétel a kilencvenes évek elején/közepén működő pécsi szintipop zenekarok egyikétől. Mivel a tagok nem túl kommunikatívak, gyakorlatilag nincs mit mondani róluk. A számcímeket még annak idején sem küldték el. Régen szerettem a munkáikat. Ennyi. 
A számok címei azóta kiderültek, a régieket azonban azokat - a grooveshark nagyszerű számfelismerő rendszerének köszönhetően - nem lehet javítani, ez már örökre így marad.
Sorrendben:
Intro
Activate yourself
Az álom
Ember vagy gép
Az idő kapuja
World is burning
Menekülnöd kell
Sziklafal

                           

Búcsú

Véget ért a móka (nem csak) mára. Zárul Gábor zenetára. De ha tetszett, (talán) nemsokára visszavárhatsz Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárba'. Eljövök még hozzátok! 

Viszontlátásra pajtások!

Lacht el Bahhtar - Koncert, A38

A ma már sajnos nem működő Lacht el Bahhtar - jelen állás szerint - utolsó anyaga látható/hallható alább. A LEB is az a kategória, amelynek a blog címében feltüntetett két stílushoz - ha pironkodva is, de meg kell  vallani - szigorú értelemben nincs köze. Ha viszont kevésbé ráncoljuk össze a homlokunkat (azaz megengedőbbek vagyunk), akkor ennek a zenekarnak a helye, szerepe ezen a zenei színtéren megkérdőjelezhetetlen. A különböző stílusok, alstílusok összefonódásaival, ezek egy lehetséges értelmezési keretével egy elkövetkező bejegyzésben szeretnék majd részletesebben foglalkozni. Itt most megelégednék annyival, hogy az imént említett stílus-alstílusok problematika körülbelül olyan, mintha lenne egy saját vattacukorkészítő gépezetünk, és elkezdenénk a különböző színű és zamatú cukorrétegeket egymásra tekerni. A két indikátor (szín, íz) bizonyos értelemben elég jól orientálhat minket, de egy idő után keveredés következik be, ha már kellő számú réteget feltekertünk a szerkezetünkkel. Mindenki csinál ilyet (ha nem is éppen vattacukorral). Valaki megelégszik azzal, hogy az enciánkék egy speciális típusát párosítja (mondjuk) vaníliával, mert számára AZ A vattacukor. Mások viszont nem ragadnak le (:-) az enciánkék speciális típusánál az adott ízzel, hanem kíváncsiak a többi fajtára is, sőt, az opálzöld, vagy a sárkánypiros, vagy akár ezek alig megkülönböztethető típusai is érdeklik őket.  

A LEB kapcsán nem túlzás azt állítani, hogy egy saját ökoszisztémát képvisel(t) a zenei mezőn belül. El sem tudom képzelni, hogy milyen hatások eredőjeként alakult ki a hangzásviláguk. A XX. század eleji avantgard irányzatok némelyikéhez képzelnék el ehhez hasonló zenét. A LEB-ről egészen biztosan lesz még néhány poszt, így most röviden erről az anyagról:
Ez a felvétel az A38 hajón készült 2007. december 30-án (Én természetesen lekéstem róla, fél évvel biztosan...). Készült erről egy Duna TV-s dokumentumfilm is, amelyben a számokat interjúrészletek szakították meg. Ha jól emlékszem, a koncertfelvételt egy ideig meg lehetett vásárolni valahol a Szent István körúton. Nem tudom, hogy a - Réczey Zoltánnak köszönhetően - hozzám került anyag speciális-e vagy a borító, mert két "hidden track" is található rajta az utóbbihoz képest. Az egyik a Száz című (általam korábban nem ismert) ütemesebb alkotás, a másik pedig ennek ellenpárja, a Mámor (ez egyébként nem is szerepelt az előadott dalok között, viszont a Duna tv-s dokumentumfilm ezzel zárult). Érdekes élményt ad az anyaghoz az is, hogy a LEB egyik tagjának köszönhetően bepillanthatunk a koncert próbáiba. Ezen felvételek mindegyike megtalálható a youtube-on, itt olyan sorrendben szerepelnek, ahogy a koncert setlistjében.  

     

A koncert előtti próba:

New Times - Koncert Tatabányán (1991?)

Egy ritka jó minőségű New Times élő fellépés, ha minden igaz, 1991-ből. A mellékelt plakát (amely csoda, hogy még meg van, hiszen képregények közé bújva várta az alkalmas pillanatot, hogy előkerüljön) ugyan nem egy tatabányai, hanem egy hódmezővásárhelyi előadáshoz köthető, ami azonban mégis összeköti ezeket, az az Escape from the World koncertturné. Köszönet a zenei anyagért ndmlovagnak! Feleslegesnek érzem, hogy bővebben értekezzek arról, hogy a minőség mellett a számok is briliánsak. Csodálni való a New Times-ban, hogy mekkora hangsúlyt helyeztek arra, hogy valóban élőben adják elő a dalaikat. Mindig éri valami meglepetés az embert, ha hallgatja őket. Nem egyszerű kiemelni a legjobbat az itt szereplő kilenc szám közül. A Szín számomra a csúcspont, ahova megjegyzem, már az első számtól kezdve felrepített az anyag, de itt már a szélkakas fejét kellett fognom felülről (csúcs=torony...képzavar). Szárnyalásomat/lebegésemet egyedül egy nem túl erős, ám mégis metsző szellő zavarta meg, jelesül a Bábu refrénjében az a sor, hogy "...mondd, ki vagy: bábu-e vagy ember.." Ez biztos csak véletlen lehetett...a stúdió változatokban ez helyesebben szerepel. (Kiegészítés: A Nézz mint kék helyett a szám címe helyesen: Nézd, mily kék:-)

                                    

Möbius - 1989

 A Möbius zenekar a rendszerváltozás idején létezett. Mint azt már korábban, a Bahnhof zenekarral kapcsolatos bejegyzésben említettem, volt egy Új frontok című kazetta, amelynek felén Möbius dalok sorakoztak. Ott voltak ők az 1990. augusztus 19-én és 20-án tartott Világrekord '90 elnevezésű 36 órás Depeche Mode Klub 16 magyar fellépője között. És mintha a verőcemarosi Black Days rendezvényen is lett volna egy koncertjük. Jelenleg ez az utolsó dokumentálható nyom velük kapcsolatban. A tagok nevei a feledés homályába vesztek, nem ápolja emléküket senki, még egy árva fórumbejegyzés sem szól róluk. Magam is csak egyetlen embert ismertem, aki ismerte őket. Neki köszönhetem nagyon régről ezt a felvételt. 

A Möbius zenéje így első (és talán a sokadik) hallásra (is) egyedi, és merőben más, mint a korabeli DM szubkultúra zenekari holdudvarának fő reprezentánsai. Differentia specifica esetükben például az, hogy anyagukból kihallhatóan szinte egyáltalán nem törekedtek arra, hogy valamiféle sötétebb hangzást építsenek be a zenéjükbe (Ez alól az egyetlen kivétel a rövid kis felvezető szám). Nem csupán a választott hangok, hangszínek, ritmusok összhatása nélkülözi a "darkosabb" elemeket, az énekes orgánuma ezt még fel is erősíti. Nem a klasszikus szintipop tehát ez. Illetve az, csak nem úgy, ahogy általában nálunk azt általában értik/értették. Itthon ez akkor inkább pop volt (illetőleg lett volna, ha nevezték volna őket valahogy). A zenét hallgatva az az érzése támad az embernek, hogy a Möbius tagjai zeneileg korántsem lehetettek képzetlenek, ugyanis néha már-már dzsesszbe hajló motívumok is színesítik bizonyos szerzeményeiket. Így például a Túl vagy a Hívás Welshpoolból című dalok tekintgetnek ki - hol csak éppen, hol pedig nagyon - a műfajból (jómagam nem vagyok dzsesszrajongó, de a másodikként említett dal végén nagyon szép a szaxofontéma és a szinti ötvözése...). Megkülönbözteti őket még az kor(szak)társaiktól az is, hogy a dalszövegeik is mások, valahogy azokhoz képest kevésbé direktek, és összetettebb mondanivalót hordoznak, klisémentesen (ha létezik egyáltalán direktségi, komplexitási, klisé skála, amely alapján levonható ez a következtetés). Esetükben egyfajta életkori hatás is befolyásolhatta mindezeket (talán kinőhettek már a középiskolás korból) vagy egyszerűen csak koravének voltak.
Az anyag utolsó száma sajnos csak csonkán van meg.      

            

                               

Máyusi Kalapács - Csak a gyűlölet! (1991)

Nemrégen egy interjúban a következő két mondat ragadta meg a figyelmem: "Tévedés, hogy a közönség nem fogékony a minőségre. Csak, ha primitív dolgokat kap, akkor azt próbálja meg élvezni." Kőhalmi Zoltán humorista ez alapján meglehetősen pozitivista volt, amikor ezt a gondolatot megfogalmazta. Vitatnám ezt az állítást. Ha kihagynánk az első mondatból a "tévedés, hogy", a másodikból pedig "Csak," részt, akkor viszont egy, már milliószor megfogalmazott aha-élménnyel lennénk gazdagabbak. Bár lehetséges, hogy csak önmagammal vitatkozom, hiszen két elem azonosítható a fentiekben: a MINŐSÉG (illetve ellentéteként a primitivitás) és a KAP (antonimája: nem kap). Kőhalmi eredeti képletének egyik eleme a Máyusi Kalapács esetében kétségkívül igaz. Azt viszont, hogy a magyar közönséghez miért nem ért el az, amit egy kazetta formában kapott, nem tudni. Persze nem popzene ez, hanem inkább - ha skatulyázni szeretnénk - valamiféle ipari performance, ami sosem szólt tömegekhez. Bár indusztriális jellegű, de mégsem annyira, amennyire az a jelen kiadvány előtti alkotói korszakukat jellemezte. A rögzített anyagon ugyanis már többféle stílus keveredik: egészen a szinte már klasszikus zenére hajazó szerzeményektől az EBM-en át a rockig bezárólag. Gyakorlatilag ez saját stílus, semmi mással össze nem téveszthető, semmit sem utánzó. 
Az anyag 1991-ben keletkezett (egészen pontosan 1990. decemberében), azaz csak pár hónappal vagyunk a rendszerváltozás után. A borító impresszumában található köszönetnyilvánításban még jól megfér egymás mellett Geszti Péter és Szentmihályi Szabó Péter neve. Ez ma már elképzelhetetlen lenne (a politikai hátterűeket ismerve).  Utóbbi, a tehetséges sci-fi író volt az egyik szöveg szerzője (A jó katonák).  Az ellentétek egyébként a Máyusi Kalapácsra igencsak jellemzőek. Egy oldalon ezt írják róluk: "Hatvani kopaszok által alapított együttes, később teschó [minden bizonnyal techno, A szerk.] zenét is játszottak, a skinhead kultúrkörrel már korábban szakítottak." A kazetta borítóján viszont (kisebb kép alsó alul) Chaplin A Diktátor (The Great Dictator) című filmes gúnyrajzából látható egy kimerevített részlet.
Ennek fényében (is) kérdés a cím: Csak a gyűlölet! A gyűlöletnek ugyanis minden esetben van tárgya, számomra azonban még mindig nem világos, hogy mit is gyűlöl(nek) a szövegíró(k). Talán a világot magát. De erről majd kicsit később. Szintén rejtély a korábban Máyusi Kalapács néven futó, itt azonban Perfect címre keresztelt dal üzenete (hacsak nem karikírozás volt a cél). További kérdés, hogy ez vajon koncepcióalbum-e. Ha igen, akkor helyesebb kétféle hangulat, illetve érzelem egy albumon belüli keveredéséről beszélni. Az "oldal egy" nekem a hétköznapibb szerzemények gyűjtőhelye. Ebben az említett munkásdalt követően a bezárkózás és az elidegenedettség gondolatai uralkodnak. Jó volt tudni, hogy vidéki volt a zenekar, hiszen a kezdő budapesti lét negatív élményvilágát fogalmazza meg a Budapest és az Anti-emberek. A rá következő három számban a külvilág, ha meg is jelenik, csupán szkeccsszerűen, így ezek az abszolút magány hangjait artikulálják (olyannyira, hogy a Magadban beszélszben már az előadó is magára marad).  Végül az Édent hallhatjuk, mely meditatív jellegű, indiai motívumokra épülő szöveg nélküli szám. Itt is zárulhatott volna az album, de folytatódik az "oldal kettővel". Kezdődik a már említett A jó katonák című, a külföldi katonák állandó jelenlétét kifogásoló/felemlegető antimilitarista számmal, hogy aztán gyorsan "mégis" militarizmusba csapjon át a következő tétellel, a Harcolj!-jal (bár itt már eltűnik a hazai-külföldi dimenzió), mely egyenesen a harcmezőre repíti a hallgatót. A rá következő Háborút! (ez is felszólító módban) a Bonanza Banzai által valamivel később megénekelt 1984 című Orwell regényt idézi pár sor erejéig, a Párt jelmondatait: "A háború: béke.", "A szabadság: szolgaság.", "A tudatlanság: erő", kiegészítve még a "a hazugság: hatalom" gondolattal, és mindezt Chopin Gyászindulójával bevezetve, erre épülve. Az Üvegszilánkok pedig már a világégés utáni állapotba kalauzol. A narrátor itt egy leánygyermek, aki valóban a Terminátor első részéről vizionál (lásd "És amíg a káoszt felfalják a gépek, emberek képében, mi majd nevetve nézzük a Miki egért a tévében..."). Érdekes módon zárul azonban az album, hiszen a Csak a gyűlölet! gyakorlatilag a makrotól újra visszatér a mikroszintre. Már egy kiábrándult, dühös Férfi szól a Nőhöz. És ez magyarázatul szolgál arra, hogy miért ez lett az lemez címe: csak a Gyűlölet maradt, csak a Zene. Ehhez a témakörhöz kapcsolódik egyébként a pusztán a borítón fellelhető - azaz szám formájában nem létező - szöveg:

Gyűlölj még!

Hát itt vagy...eljöttél...
Hol kezdjem, az elején?
Most hallgatsz, és a végén?
Gyanús ez a csend,
         Hallottam már valahol...
Hallgass csak...ugye, hallod?
Most még nem vagyok kész,
és semmivel sem könnyebb ma,
mint annak idején...
de ha már eljöttél, hogy megmérj,
bedobtad a nescafét,
                      El ne aludj!
ma este a szemembe nézz!
és úgy menj el a végén
          hogy semmit se érts!
hogy levegőt se végy -
        semmit se érts
csak a szavak tüzét!
a haragos zenét!
Gyűlölj még!!!

Most már sajnos ezekkel is magunkra maradtunk, mert sajnos a zenekar - bár a lemez után is csak rövid ideig volt "híres", a legobjektívebb ok miatt sohasem állhatna össze többé...

Human - Egy 1996-os anyag

Ahogy a első, Human zenekaros bejegyzés megjegyzéseiből kiderült, akad még pár szám ettől a remek bandától. Ez hallható alább. Ezért nagy hála Czicza Dánielnek! Mivel nem olyan régen kaptam, nem válhatott a részemmé, egyelőre csak kóstolgatom. Nem fogyasztottam tehát még el, ezért nem lenne helyes, ha a séfről néhány falat után véleményt mondanék. Kétségkívül jól főz,  a korábbiakhoz képest a recept nem is változott sokat. (A gasztro-vonalról letérve) Kicsit mintha a gitár erőteljesebben jelenne meg ezekben a dalokban, de azért nem annyira, hogy emiatt a techno-metál kategóriába kellene sorolnunk az anyagot. Nekem a Mélység és a Segítség (1.) tűnnek megkapóbb EBM szerzeményeknek, talán azért, mert ezek képviselik azt a vonalat, amely a korábbi számok alapján az emberbe égett az évek alatt, és amelyből azt hittem, hogy többé nem hallok újabb felvételt. Érdekes időutazás ez. Méltán ajánlható mindazoknak ez a pár szám, akiknek tetszett az előző anyag.   

                                     

Radio Tibet - egy koncert*

A Radio Tibet valamikori létét szinte csak az itteni hanganyag bizonyítja. Ha csak nem számítjuk a Városi Biciklizés Barátai Egyesület lapjában, a Kerék Hírek 1996. áprilisi számában megjelent kis tudósítást, amely arról informálja az olvasót, hogy a Soho Party mellett a Rádió Tibet "élvezetes hangözöne árasztotta el" az említett egyesület 3. születésnapja alkalmából az annak helyet adó Curia utcai épületet. Ó, boldog békeidők! Amikor még az utcákat nem lepték el az azok monopolizálására törekvő kerékpár-fetisiszták (félreértés ne essék, az autó-, gyalogos, motorkerékpár-, hajó- vagy akár a repülő-, stb. fétis sem áll hozzám sokkal közelebb), és inkább muzsikával szórakoztatták önmagukat. A hivatkozott cikk két tagot nevesít: Drávucz Zsolt énekest (aki pár évvel később az Electricity Generated Orchestra, azaz az E.G.O. együttes frontemberévé avanzsált átmenetileg) és Kőhalmi Ákos billentyűst. Talán a cikk szerzője nem tartotta fontosnak megemlíteni a harmadik tag jelenlétét, vagy (és ez a valószínűbb) ekkor még nem is volt ilyen. A nem egészen fél év múltán prezentált fellépésen azonban már vitathatatlanul jelen volt, Csontos Gábor személyében.

A Radio Tibet anyagát már nagyon sokszor hallottam, de ugyanaz a kérdés tört elő bennem ma is, mint amikor először lejátszottam: honnan jön az a profizmus, ami az itt hallható zenei produktumban tetten érhető? A másik kérdés (hasonlóan) pusztán költői: hova lettek, és miért nem folytatták? Nem csupán az akkori szintipop fesztivál mezőnyéből emelkedtek ki ők (és akadtak még hozzájuk csatlakozók), hanem számaik manapság is határozottan élvezetesek. Sőt, talán korunkban még inkább, mint keletkezésük idején, 1996-ban, hiszen a magyar szintipop (tisztelet a kivételnek) még ekkor is  - bizonyos értelemben - a nyolcvanas évek hangzásvilágára alapozva próbálta megtartani a szinte egyik napról a másikra törpe kisebbséggé váló rajongói bázisát, ahelyett, hogy újrapozicionálta volna magát a zenei térben, elfogadva azt a tényt, hogy populárisból   újra csupán egy szubkultúrává "süllyedt". 

Szóval a zene mindenképpen elismerésre méltó. Hangsúlyozottan igaz ez az instrumentális szerzeményekre, közülük is a Kísértsen a múlt és a Ballon munkacíműeket emelném ki, amelyekben annyi szín és téma van, hogy még mindig nem tudtam megunni őket. Nem lennék kellően objektív, ha nem szólnék az anyag gyenge pontjairól, helyesebben pontjáról: az énekről. A szövegek megítélésem szerint korrektek, témaválasztásukban és megfogalmazásukban illeszkednek a stílus követelményeihez, ám azok előadásmódján - talán, akik meghallgatják az alábbi számokat, megerősítenek ebben - még lett volna mit alakítani/formálni. Biztosan volt valami oka annak, hogy ez akkor így sikerült. Mivel azonban - tudtommal - ez az egyetlen rögzített hanganyag, ami alapján vélemény alkotható, inkább dühös vagyok, hogy miért nem volt jobb az ének. A Radio Tibet ezért a csak élő felvételeket maguk után hagyó bandák közül az az eset, amelynél a "studió" felvételek hiányát halmozottan súlyosnak érzem. Ha valaki esetleg rendelkezne ilyenekkel, kérem értesítsen!    

  

Megabyte - 1991-1993

A Megabyte egy tatabányai szintipop csapat volt, aktív időszakuk a kilencvenes évek első felére (1991-1996) tehető. Lényegében ebből jött létre pár esztendővel ezelőtt a Voyagers, ugyanis az előbbinek két tagja, Kun Szilárd és Vengrin József (alias Josef Stapel) hívta életre az utóbbi bandát. Kun Szilárd, mint zeneszerző és hangmester, valamint Josef Stapel, mint dalszerző, szövegíró. Az egykori Megabyte-ban játszó harmadik személy, Volczik László (a Megabyte egykori szövegírója, zeneszerzője) a szintipoptól eltérő műfajokban megmártózva a Megabyte-tot követően különböző pop, rock és jazz zenekarokban billentyűzött, majd elektronikus zenei DJ-k mellett ritmizált és kongázott, a  Voyagers zenekar munkájában nem vett részt.

Az együttes utolsóként említett tagja volt az, aki még a működésük végső stádiumában (1996) küldte el a jelen poszt tárgyául szolgáló anyagot, amely nem is nevezhető igazi demónak, helyette inkább az 1991 és 1993 között keletkezett számok halmazaként értelmezhető.

 

Bár nem a gyorsabb dalok jellemzőek a formáció munkásságára, ezekből is találhatunk párat. Így említést érdemelnek az Élet a Holdon és Az Agy című szerzemények (habár ez utóbbi lassan indul, majd ebből válik gyorsabbá). Számomra legalábbis főként ezek miatt kedvelt a Megabyte. Ebből a szempontból a másik végletet az Ami visszatart jelentette/jelenti. Ezt ugyanis olyan hosszúra nyújtották a srácok, hogy azzal még az egyébként érdekes zenei témák is unalmassá válnak. Egyébként a felvételek többségét hallgatva a magány és szomorúság egymást feltételező kettőse szembe(fülbe)ötlő. A Legrövidebb nyár kiválóan alkalmas lehet a depresszívebb időszakok elmélyítésére (saját tapasztalat), vagy legalábbis arra, hogy lelki társakra találjon az ember azokban, akik megéneklik az ilyen és ehhez hasonló témákat (már ha ez segít). A Sírni, sírni, sírni Ady Endre versének megzenésített változata, amely újra feladhatta volna a leckét az adott korban az irodalmároktól az ifjúságszociológusokon át sokféle szakma képviselőjének a szintipop és Ady kapcsolatát illetően. Bármennyire is abszurd ugyanis, kimutatható ezek között összefüggés, mert ez már a harmadik Ady-vers, amelyet kifejezetten ilyen stílust játszó együttes formált saját képére (lásd a New Times Kocsi-út az éjszakában, valamint a Gyilkos Idő Héja-nász az avaron című kompozícióit). 

            

                             

CMC - videók

A CMC-ről majd egyszer bővebben is szeretnék írni. Most csak annyit, hogy ez a VHS az első kiadványukhoz köthető, arról négy felvételt tartalmaz. Érdekesség, hogy a Youtube-n és a Videán évek óta van egy klip a Nincs Tánc, Nincs Zene című szerzeményükhöz kapcsolódóan, és ez a verzió éppen az, amely az első lemezükön található. Talány, hogy létezett-e egy második videócsomag ugyanazon hanganyag kiegészítéseként? További kérdés, hogy ezek valós koncerteken készültek-e, vagy esetleg "ál élő" felvételek...tippem szerint az utóbbiról lehet szó. A képi világ meglehetősen hatásos, a bevágott film- és képrészletek számomra még ma is erősek, zsigerekig hatolók. A zenéről meg majd egyszer...

 ;                

Sexpartner - November

Itt van az NRG-Technology-Sexpartner trilógia utolsó darabja, amelyről nagy eséllyel feltételezhető, hogy időben a másik kettő előtt keletkezett. Erre enged legalábbis következtetni az, hogy a mindhárom albumon megszólaló Ébredés és November a másik két zenekarnév alatt publikált variánsokhoz képest kevésbé tűnik kidolgozottnak. Ezekhez a dalokhoz hasonlít struktúráját, illetve hangulatát tekintve a Titkolni kell és a Hazudnod sem kell (érdemes figyelni itt is szövegre, különösen előbbié annyira őszinte vallomás, hogy már talán nem is pop...).

Aki még kíváncsi arra, hogy mi lett ezzel a zenekarral, az látogasson el ide: http://www.facebook.com/pages/FunBassKiller-Production/445079152176470, vagy pedig ide: https://soundcloud.com/funkbasskillers. Talán az érdeklődőknek sikerül többet megtudniuk, ha már nekem ez nem sikerült.

                               

Arculat - koncertfelvétel 19960927

Egy váci középiskolában valamikor a kilencvenes évek derekán két fiatalembert nem csupán a keresztnevük, hanem a hasonló zenei érdeklődésük is összekötött egymással. Az utóbb említett közös vonásuk sarkallta őket arra, hogy egy zenekart alakítsanak Performance néven. Kezdetben - más hasonszőrű formációkhoz hasonlóan - a klasszikusokat, így Depeche Mode-ot és Bonanza Banzait játszottak (saját bevallásuk szerint szörnyűen). A Performance megszűnését követően (amelyről egyszer talán máskor)  1996. szeptember 4-től már Arculat néven folytatták (ez az elnevezés Dobrocsi Krisztiánnal köszönhető). A pontos időpontnak azért van jelentősége, mert három és fél hét múlva már ezen a néven léptek fel az Első Magyar Szintipop Fesztiválon, mely egyúttal az Arculat első koncertje is volt (nem szívesen lettem volna akkor a 101-es Klub szervezőinek helyében pl. a plakát miatt). Erről a koncertről felvétel is készült, ez hallgatható meg jelen írás alatt. Ezt követően került csak sor korábbi Arculatos bejegyzésében bemutatott anyag felvételére, amely nem is stúdióban, hanem tag (Lőrinczi Krisztián) szobájában készült, ám nem olyanra sikerült, mint amilyet szerettek volna.

Ezen a koncerten lényegében a demó anyag hangzik el - leszámítva két intró jellegű szerzeményt - és ami figyelemreméltó, hogy élőben ez, ha nagyságrendekkel nem is, de érezhetően jobban szól. Számomra a Szerelmes ágyaink itt még jobban szívbe markoló (a refrénben a vokál különösen). Bár mindig figyelmeztetnem kell magam (mert elfeledkezem arról), hogy voltaképpen miről is szól ennek az Aditie Populaire számnak a szövege: a férfi racionalizálni próbálja a hűtlenségét. Sokszor feltettem magamnak már a kérdést, hogy vajon az elidegenedettség, kiégettség védekező mechanizmusa belső vagy külső késztetésből fakad-e...és hova vezet. De hagyjuk is ezt. Az Arculat saját számai is határozottan élvezhetőek. Felrémlett előttem, hogy mit érezhettek, amikor írták, hiszen magam is ugyanilyen voltam egykor/akkor, mint ők. Szóval kicsit elérzékenyültem, és nem szégyellem.

                              

Code 02 - Végakarat

Íme egy olyan zenekar, amelyet jó szívvel tudok ajánlani. Ez a herendi/veszprémi csapat - kiadványuk alapján legalábbis - akár ezen oldal egyik reprezentánsa is lehetne, hiszen a szintipop és az EBM elemek vegyítésére törekszik, habár előbbi kétségkívül fölébe kerekedik utóbbinak. Talán ez volt a koncepció, vagy nem volt meg a technikájuk, esetleg a bátorságuk ahhoz, hogy erőteljesebb hangzás támogassa az énekest. A szövegek és az előadásmód egyébként stílusosak, itt-ott versszerűek (ez legmarkánsabban az Álomköz című dalban mutatkozik meg), és képesek arra, hogy magával ragadják a befogadót (milyen hátborzongatóan szép sor az például, hogy ...játszik a gép, embert arat...). Mindezek mellett egy másik fő erényük, hogy magyarul szólalnak meg, ráadásul cseppet sem megerőszakolva anyanyelvünket. 

A számok ütemvilága a lassútól a közepesig terjed. A leggyorsabb szerzemény az Egy régi mesében, és ennek kapcsán érdemes röviden megemlíteni az anyag egyik hiányosságát: az ilyen és ennél gyorsabb számok - úgy érzem - kellettek volna, ahhoz, hogy még emlékezetesebb legyen ez a zenekar.A két instrumentális dal (Cairo, Yellowday) tekinthető talán a lemez mélypontjának. Ezek közül az elsőben hiába éreztem némi nosztalgiát (Bahnhof: Monotonia), és dacára annak, hogy a második ettől valamivel színesebb, de egyik sem lépte túl az ingerküszöbömet, nem jutott el hozzám. Mindezzel együtt mégis egy jó kis lemezt hozott össze a Code 02 1995-ben. 

   

                            

Phlegmatic - demo

Bevallom, hogy kicsit zavarban vagyok, hiszen a Phlegmatic zenekarról, amit tudok, csaknem nullával egyenlő. Pedig még találkoztam is velük kb. 16-17 éve. Azt hiszem, hogy két tagú formáció volt, akik közül az egyik Papp családnevet viselte (talán György volt a keresztneve). Ahogy emlékszem, nem promotálták különösebben a zenéjüket, illetve az együttest. Egy 101-es klubbeli koncert közben jöttem ki hozzájuk, mert nem akartak lefáradni valamiért. Nem is voltak kedvesek, és nem is adták szívesen ezt az anyagot. Ez is bizonyítja azt a szociálpszichológiai igazságot, mely szerint már egy egészen kevés információ elegendő ahhoz, hogy valakiről/valamiről benyomásaink keletkezzenek, és ezeket csak nagy erőfeszítések árán lehet ellenkező előjelűvé alakítani. 

Már előfordult olyan, hogy valakinek a személyisége és a munkássága erőteljes disszonanciát generált bennem. Jelen esetben azonban a dolgok egy irányba mutattak, vagyis nem igazán jött be, amit csináltak. Az első három felvétel még elmegy, de a rá következő instrumentális alkotások befejezetlennek és unalmasnak tűnnek. Az előbbiek, vagyis a Hitetlen vagyok, a Beteljesült és a Csak egy ölelés valahogy olyanok, mintha valamiféle modern szintipop szerzemények lennének (a képzeletbeli potmétert azért inkább a szintipop irányába mozgatnám, ha kellene). Mivel 1996 körülről beszélünk, ez a háziasítás akkor még különösnek hatott. Mára már persze az ember füle megszokta ezt is. Nem is műfajjal van gond, hanem azzal, hogy egy kicsit színtelen és jellegtelen ez a produktum. Igaz, hogy a srácok ezt deklarálták is a névválasztásukkal (Nomen est omen). 

    

                               

The Vision - Demó- és koncertfelvételek

Az itt hallható kazetta a nyíregyházi The Vision énekesétől, Nagy Szabolcstól származik, aki még nagyon régen küldte el nekem ezt. A zenekart illető háttérinformációk kapcsán nem volt túl kommunikatív, de lehet, hogy azért, mert ezek talán nem is lényegesek. Csak zárójelet érdemel, hogy a Dobránszky György, valamint ...Zoltán és ...Tamás is alkotta a csapatot, legalábbis ez hallható a Nem című koncertfelvétel 2.30 környékén. Gondoltam, hogy kérdezek is egyiküktől, de hiába a gyenge kötések ereje (Granovetter), valamint a virtuális közösségi tér, ha az érintettet nem érdekli, akkor felesleges még egyszer próbálkozni. Az még a régi, illetve a nem létező előadóknál bizonyos szempontból érthető, hogy már nem hozza lázba őket, ha valaki körmöl nekik egy pár mondatos levelet. Ellenben azt már nem értem, hogy napjainkban aktív, felfutó zenekar (nevezzük nevén: Nouvelle Phenomene) miért nem nem képes reagálni. Így azért nehéz rajongótábort építeni, feltéve, hogy ez a cél. 

Ok. The Vision. Olyan Bonanza érzésem támad, amikor hallgatom. Ám mégis van saját atmoszférája a zenéjüknek, azaz nem klón. Kifejezetten jónak tartom a demó anyag számait, különösen a Kémek a Látomás és a Végleg feladom címűeket. Több instrumentális szerzemény is szerepel ezek között, úgy érzem, hogy ezek is élvezhetők, a saját logikájukon belül mindenképpen. Néhány koncertfelvétel is színesíti az anyagot, amelyek arról árulkodnak, hogy a Nyírség fővárosában egykor elsősorban a gyengébbik nem képviselői rajongtak nagyon a zenekarért. Ha a zenéjük jött be nekik, akkor egyet kell értenem velük:-)   

    

                            

Working People - Braindead

A Working People egy kőszegi illetőségű formáció volt, majd' két évtizede. Az előbb használt formáció kifejezés itt talán nem is helyénvaló, hiszen gyakorlatilag egy ember, Horváth Tamás alkotta személyében a WP-t, kezelte a szintetizátorokat és "énekelt". (Bár volt szerencsém élőben is látni az együttest, amely a demóhoz képest már más zenészekkel is kiegészült.) Néhány évvel később ő volt az, aki a S.N.O.T. zenekarban a gépi megszólalásért felelt. Rápillantva az 1994-es keltezésű kazetta borítójára és a számcímekre (melyek főként a halál témakörében mozognak), az a benyomása támadhat az embernek, hogy valami nagyon kemény zene következik. Bizonyos értelemben nem is lövünk nagyon mellé így látatlanban. Ugyanis az Intrót leszámítva a dalok két, jól elkülöníthető csoportba tömörülnek. Az egyikhez a keményebb, ipari-ebm vonalat képviselők, a másikhoz pedig - számomra legalábbis - a Jean-Michel Jarre alkotásaira emlékeztetők tartoznak (de jó is volt 93-ban a JMJ koncert!). Viszont nekem egy anyagon belül ez a keveredés kicsit szokatlan és nehezen emészthető. Az elsőként említett dalcsokor ezzel együtt azért mindenképpen figyelemreméltó és hallgatásra érdemes. Az Alkalmatlan világ tűnik a leghúzósabb szerzeménynek. Szép lassan építkezik, lépnek be a témák, és a széttorzított szöveg is abszolút rendben, hiteles. Hasonló hangulatot képvisel a Deathbell és a Sacred Day is, bár ezek talán kicsit haloványabbak az előbbi tracknél. A maradék két felvétel számomra már túl sok. A Public Hunging esetében nem is a témaválasztás kevésbé szimpatikus, hanem a dal üteme egyszerűen nem ragad magával, a vokál torzítása pedig idegen, és azóta sem került hozzám közelebb. A Munkásoké a jövő! című szerzemény valaha a kedvencem volt. Érdekes, hogy most már csak a futottak még kategóriába férne bele. Ennek témaválasztása igazából illeszkedik a rendszerváltozás környékén megjelenő, a munkásokat bizonyos értelemben kifigurázó, lenéző attitűdöt tükröző zenei megközelítéséhez (ez érthető tetten pl. az Aditie Populaire Munkások című dalában, vagy a Máyusi Kalapács névadó kvázi munkásdalában: "...Nem hallod-e, hogy dalol a sarlóban a kalapács?" Érdekes dolog ez, talán nem is az én "feladatom" ezen fanyalogni. Csak nem tetszik. A Jarre vonalat inkább feledném, ezért helyesebb, ha egy jó EP-ként gondolunk a WP jelen anyagára.

                             

Ab Ovo Direct - demo*

Ezen zenekartól csak pár felvételem van, ráadásul kifejezetten pocsék minőségben. A zenekar 1990-ben alakult. A kezdeti felállásban Adorján Boglárka és Mézes András álltak a szintetizátor mögött, Pacsorasz Viktor pedig énekelt. Később Adorján Boglárka távozott a csapatból, posztjára Csábi János került. Néhány fellépést lenyomtak a korabeli E-klubban, meg itt-ott, de aztán hamar abbahagyták, mert más dolgokkal, számítógépes alapú filmes utómunkákkal kezdtek el foglalkozni. A playlist alatt található instrumentális darab 1994-ben készült a Mac számítógépek 10 éves születésnapjára. Mindezt Pacsorasz Viktortól tudom. Egy nagyon furcsa megérzésnek köszönhetően. 

Talán már említettem az elveszett zenekari listát, mely neveket, címeket, telefonszámokat tartalmazott. Az egyik név Pacsorasz Viktoré volt. Arra emlékszem, hogy sokszor tárcsáztam a hozzá rendelt számot, de sosem volt sikeres a kapcsolatfelvétel. A blog indulásakor jutott eszembe ez a sajátos név, de arra már nem emlékeztem, hogy milyen együtteshez tartozott. Így tehát megeresztettem egy mailt egy általános kérdéssel: nem játszott-e véletlenül egy szintipop zenekarban a kilencvenes évek elején. Volt olyan kedves és visszaírt, és válaszában szerencsére benne volt a zenekar neve is, így nem kellett még egy kérdést feltennem. Kiderült, hogy neki kevesebb volt egykori zenekarától, mint nekem. Viszonzásképpen küldte el a kései korszakukból származó klipjüket, amit ezúton is nagyon köszönök neki! Még a véletlenhez egy szösszenet: kiderült, hogy még közös személyes ismerősünk is van. Szóval egy döbbenet.

Pár napja - ezen bejegyzésre készülve -töltöttem fel a youtube-ra a kisfilmet. Tegnap nagy meglepetésemre már be is futott egy rajongó. Hogy miként talált rá, nem tudom, hiszen semmilyen egyéb információt nem adtam meg a feltöltéshez. Még jobban meglepett, hogy az említett fan megegyezik azzal a személlyel, aki az Objektum együttes énekeseként meglehetősen ellentmondásos módon "megkért" arra, hogy távolítsam el a régi zenéiket az oldalról. Nos, neki üzenem, hogy énekesi felajánlkozása csaknem két évtizedet késett. Tehát több, mint valószínű, hogy más zenésztársakat kell keresnie. Kitartást és erőt kívánok ahhoz, hogy ebben sikerrel járjon!