Máyusi Kalapács - Csak a gyűlölet! (1991)

Nemrégen egy interjúban a következő két mondat ragadta meg a figyelmem: "Tévedés, hogy a közönség nem fogékony a minőségre. Csak, ha primitív dolgokat kap, akkor azt próbálja meg élvezni." Kőhalmi Zoltán humorista ez alapján meglehetősen pozitivista volt, amikor ezt a gondolatot megfogalmazta. Vitatnám ezt az állítást. Ha kihagynánk az első mondatból a "tévedés, hogy", a másodikból pedig "Csak," részt, akkor viszont egy, már milliószor megfogalmazott aha-élménnyel lennénk gazdagabbak. Bár lehetséges, hogy csak önmagammal vitatkozom, hiszen két elem azonosítható a fentiekben: a MINŐSÉG (illetve ellentéteként a primitivitás) és a KAP (antonimája: nem kap). Kőhalmi eredeti képletének egyik eleme a Máyusi Kalapács esetében kétségkívül igaz. Azt viszont, hogy a magyar közönséghez miért nem ért el az, amit egy kazetta formában kapott, nem tudni. Persze nem popzene ez, hanem inkább - ha skatulyázni szeretnénk - valamiféle ipari performance, ami sosem szólt tömegekhez. Bár indusztriális jellegű, de mégsem annyira, amennyire az a jelen kiadvány előtti alkotói korszakukat jellemezte. A rögzített anyagon ugyanis már többféle stílus keveredik: egészen a szinte már klasszikus zenére hajazó szerzeményektől az EBM-en át a rockig bezárólag. Gyakorlatilag ez saját stílus, semmi mással össze nem téveszthető, semmit sem utánzó. 
Az anyag 1991-ben keletkezett (egészen pontosan 1990. decemberében), azaz csak pár hónappal vagyunk a rendszerváltozás után. A borító impresszumában található köszönetnyilvánításban még jól megfér egymás mellett Geszti Péter és Szentmihályi Szabó Péter neve. Ez ma már elképzelhetetlen lenne (a politikai hátterűeket ismerve).  Utóbbi, a tehetséges sci-fi író volt az egyik szöveg szerzője (A jó katonák).  Az ellentétek egyébként a Máyusi Kalapácsra igencsak jellemzőek. Egy oldalon ezt írják róluk: "Hatvani kopaszok által alapított együttes, később teschó [minden bizonnyal techno, A szerk.] zenét is játszottak, a skinhead kultúrkörrel már korábban szakítottak." A kazetta borítóján viszont (kisebb kép alsó alul) Chaplin A Diktátor (The Great Dictator) című filmes gúnyrajzából látható egy kimerevített részlet.
Ennek fényében (is) kérdés a cím: Csak a gyűlölet! A gyűlöletnek ugyanis minden esetben van tárgya, számomra azonban még mindig nem világos, hogy mit is gyűlöl(nek) a szövegíró(k). Talán a világot magát. De erről majd kicsit később. Szintén rejtély a korábban Máyusi Kalapács néven futó, itt azonban Perfect címre keresztelt dal üzenete (hacsak nem karikírozás volt a cél). További kérdés, hogy ez vajon koncepcióalbum-e. Ha igen, akkor helyesebb kétféle hangulat, illetve érzelem egy albumon belüli keveredéséről beszélni. Az "oldal egy" nekem a hétköznapibb szerzemények gyűjtőhelye. Ebben az említett munkásdalt követően a bezárkózás és az elidegenedettség gondolatai uralkodnak. Jó volt tudni, hogy vidéki volt a zenekar, hiszen a kezdő budapesti lét negatív élményvilágát fogalmazza meg a Budapest és az Anti-emberek. A rá következő három számban a külvilág, ha meg is jelenik, csupán szkeccsszerűen, így ezek az abszolút magány hangjait artikulálják (olyannyira, hogy a Magadban beszélszben már az előadó is magára marad).  Végül az Édent hallhatjuk, mely meditatív jellegű, indiai motívumokra épülő szöveg nélküli szám. Itt is zárulhatott volna az album, de folytatódik az "oldal kettővel". Kezdődik a már említett A jó katonák című, a külföldi katonák állandó jelenlétét kifogásoló/felemlegető antimilitarista számmal, hogy aztán gyorsan "mégis" militarizmusba csapjon át a következő tétellel, a Harcolj!-jal (bár itt már eltűnik a hazai-külföldi dimenzió), mely egyenesen a harcmezőre repíti a hallgatót. A rá következő Háborút! (ez is felszólító módban) a Bonanza Banzai által valamivel később megénekelt 1984 című Orwell regényt idézi pár sor erejéig, a Párt jelmondatait: "A háború: béke.", "A szabadság: szolgaság.", "A tudatlanság: erő", kiegészítve még a "a hazugság: hatalom" gondolattal, és mindezt Chopin Gyászindulójával bevezetve, erre épülve. Az Üvegszilánkok pedig már a világégés utáni állapotba kalauzol. A narrátor itt egy leánygyermek, aki valóban a Terminátor első részéről vizionál (lásd "És amíg a káoszt felfalják a gépek, emberek képében, mi majd nevetve nézzük a Miki egért a tévében..."). Érdekes módon zárul azonban az album, hiszen a Csak a gyűlölet! gyakorlatilag a makrotól újra visszatér a mikroszintre. Már egy kiábrándult, dühös Férfi szól a Nőhöz. És ez magyarázatul szolgál arra, hogy miért ez lett az lemez címe: csak a Gyűlölet maradt, csak a Zene. Ehhez a témakörhöz kapcsolódik egyébként a pusztán a borítón fellelhető - azaz szám formájában nem létező - szöveg:

Gyűlölj még!

Hát itt vagy...eljöttél...
Hol kezdjem, az elején?
Most hallgatsz, és a végén?
Gyanús ez a csend,
         Hallottam már valahol...
Hallgass csak...ugye, hallod?
Most még nem vagyok kész,
és semmivel sem könnyebb ma,
mint annak idején...
de ha már eljöttél, hogy megmérj,
bedobtad a nescafét,
                      El ne aludj!
ma este a szemembe nézz!
és úgy menj el a végén
          hogy semmit se érts!
hogy levegőt se végy -
        semmit se érts
csak a szavak tüzét!
a haragos zenét!
Gyűlölj még!!!

Most már sajnos ezekkel is magunkra maradtunk, mert sajnos a zenekar - bár a lemez után is csak rövid ideig volt "híres", a legobjektívebb ok miatt sohasem állhatna össze többé...