A kertész kutyái - demo 1991

A rendszerváltozás idején tinédzserkorba lépőknek egyfajta generációs élményt jelentett az 1991-ben megrendezésre kerülő, az Állami Biztosító (hol van az már...) által szponzorált Popfesztivál. Lényegében korabeli zenei Ki mit tud volt ez, beékelődve az említett születési kohorsz felmenőinek élményt jelentő Táncdalfesztiválok, és a mai, meg nem mondom hányfajta tehetségkutató közé. Ezekhez képest azonban ez egy kicsit más volt, mert előbbi működésében minden bizonnyal érvényesült egyfajta előszelekció, utóbbiaknál pedig ez olyan erős elem, hogy ember legyen a talpán, aki valami igazán belülről jövőt ad elő a közönség számára. Mert még az átkosban volt némi spontaneitás vagy naivitás, amely aztán a változások szelével keveredve egy sajátos kis világot eredményezett. Ide tartozik az is, hogy itt nem részletezett tényezők eredőjeként ekkor valahogy az alkotói és az előadói szerepkör egybe kapcsolódott/nem vált el egymástól. Még nem kívülről kreált együttesek, hanem valamilyen belső késztetéstől vezérelt zenekarok jellemezték ezt az időszakot. Ezt jól artikulálta az említett popfesztivál, melyen olyan tehetségek tűntek fel, mint a Bíborszél (ajánlom mindenkinek az első lemezt, amely a maga nemes egyszerűségével csak zene), vagy a Kortársak nevű csapatot, amelyet ugyan sokáig darknak mondtak, de inkább alternatív zene, ám annak kiváló (és ne nyissunk most terminológiai vagy klasszifikációs vitát arról, hogy a kettő hogyan viszonyul egymáshoz).

De hogy a tárgyra térjek. Volt itt egy szintipop zenekar is, a bejegyzés apropóját adó „A” kertész kutyái. A produkciójukat lásd ITT. Gőzöm sincs, hogy meddig jutottak el, az biztos, hogy nem nyertek. Pedig alapvetően érdekes dolognak látszott akkor, amit csináltak. Megint elkalandozva kicsit. Milyen érdekes is az, amikor egy mozgalom (legyen az zenei vagy más típusú) elkezd éledezni, megtalálja a saját hőseit (a hősök hőseit sokszor elfeledve), aztán a hősök szerepmodellként szolgálnak a lokális hősöknek, és így tovább. Mi akkor ott ilyen hősöknek tartottuk az említett zenekart. Emlékszem, hogy az AKK kapcsán még – igaz, temporális jelleggel - ellentét is kialakult a „módos” és a dark vonal között. Na, szóval ismét visszakanyarodva a zenekarra, az Áll a bál című dalukat adták elő. Nagyon tetszett, persze volt tévéből felvett szám, de csak ez az egy. Még a fiatalok közül néhányszor előkerült – hasonló stílusban az öregemberek által felidézett élményekhez – hogy „de jó is volt az”, aztán szép lassan elfelejtődött. Majdnem örökre.

Aztán ki tudja már mi módon, de megkerült egy telefonszám, ennek alapján telefonhívás és pár levél, csatolmányként egy kazetta. Meghallgattam többször. Aztán rájöttem, hogy ez az a kategória, amit szeretnem kellene, de nem megy. Nem állítom, hogy nincsenek rajta jó pillanatok, megoldások, dallamok vagy akár szövegrészletek, csak hát mégsem állnak össze olyan egésszé, mely alapján az anyag igazán szerethető lenne. Az énekes (Petrik Attila), valamint a dobprogramok (amelyért Tóth Tibor felelt) nagyon előtérbe került, ezáltal a két szintetizátoros (Mészáros Péter és Uracs Szabolcs) játéka szinte csak jelzésértékű. A számok közül kétségkívül az Áll a bál a legerősebb, tehát annak idején jól ráéreztek arra, hogy mivel kell berobbanni a köztudatba. A Mindig őt látom szerintem jó alapanyag, ám érdemes lett volna jobban kidolgozni a témákat. A Nézz és láss nekem dobprogram tekintetében erősnek hat, valamint ebben található egy olyan sor, amely azóta is gyakran eszembe jut: „Nézz és láss! Tiéd a fáklya! Ha benned lángol, már senki nem látja….”. Kellemes szám A vágyak temploma című szerzemény, amely kicsit olyan, mintha két számból lenne összegyúrva, hiszen a refrén minden szempontból elüt a felvétel többi részéről (nekem a „nem refrén” jobban bejött).

Szóval lett volna még mit csiszolni ezeken a dalokon, de mindenképpen érdekes kordokumentum ez. (És ezzel talán sikerült kibékítenem egymással a 15-16 éves és a mostani önmagamat).