Radio Tibet - egy koncert*

A Radio Tibet valamikori létét szinte csak az itteni hanganyag bizonyítja. Ha csak nem számítjuk a Városi Biciklizés Barátai Egyesület lapjában, a Kerék Hírek 1996. áprilisi számában megjelent kis tudósítást, amely arról informálja az olvasót, hogy a Soho Party mellett a Rádió Tibet "élvezetes hangözöne árasztotta el" az említett egyesület 3. születésnapja alkalmából az annak helyet adó Curia utcai épületet. Ó, boldog békeidők! Amikor még az utcákat nem lepték el az azok monopolizálására törekvő kerékpár-fetisiszták (félreértés ne essék, az autó-, gyalogos, motorkerékpár-, hajó- vagy akár a repülő-, stb. fétis sem áll hozzám sokkal közelebb), és inkább muzsikával szórakoztatták önmagukat. A hivatkozott cikk két tagot nevesít: Drávucz Zsolt énekest (aki pár évvel később az Electricity Generated Orchestra, azaz az E.G.O. együttes frontemberévé avanzsált átmenetileg) és Kőhalmi Ákos billentyűst. Talán a cikk szerzője nem tartotta fontosnak megemlíteni a harmadik tag jelenlétét, vagy (és ez a valószínűbb) ekkor még nem is volt ilyen. A nem egészen fél év múltán prezentált fellépésen azonban már vitathatatlanul jelen volt, Csontos Gábor személyében.

A Radio Tibet anyagát már nagyon sokszor hallottam, de ugyanaz a kérdés tört elő bennem ma is, mint amikor először lejátszottam: honnan jön az a profizmus, ami az itt hallható zenei produktumban tetten érhető? A másik kérdés (hasonlóan) pusztán költői: hova lettek, és miért nem folytatták? Nem csupán az akkori szintipop fesztivál mezőnyéből emelkedtek ki ők (és akadtak még hozzájuk csatlakozók), hanem számaik manapság is határozottan élvezetesek. Sőt, talán korunkban még inkább, mint keletkezésük idején, 1996-ban, hiszen a magyar szintipop (tisztelet a kivételnek) még ekkor is  - bizonyos értelemben - a nyolcvanas évek hangzásvilágára alapozva próbálta megtartani a szinte egyik napról a másikra törpe kisebbséggé váló rajongói bázisát, ahelyett, hogy újrapozicionálta volna magát a zenei térben, elfogadva azt a tényt, hogy populárisból   újra csupán egy szubkultúrává "süllyedt". 

Szóval a zene mindenképpen elismerésre méltó. Hangsúlyozottan igaz ez az instrumentális szerzeményekre, közülük is a Kísértsen a múlt és a Ballon munkacíműeket emelném ki, amelyekben annyi szín és téma van, hogy még mindig nem tudtam megunni őket. Nem lennék kellően objektív, ha nem szólnék az anyag gyenge pontjairól, helyesebben pontjáról: az énekről. A szövegek megítélésem szerint korrektek, témaválasztásukban és megfogalmazásukban illeszkednek a stílus követelményeihez, ám azok előadásmódján - talán, akik meghallgatják az alábbi számokat, megerősítenek ebben - még lett volna mit alakítani/formálni. Biztosan volt valami oka annak, hogy ez akkor így sikerült. Mivel azonban - tudtommal - ez az egyetlen rögzített hanganyag, ami alapján vélemény alkotható, inkább dühös vagyok, hogy miért nem volt jobb az ének. A Radio Tibet ezért a csak élő felvételeket maguk után hagyó bandák közül az az eset, amelynél a "studió" felvételek hiányát halmozottan súlyosnak érzem. Ha valaki esetleg rendelkezne ilyenekkel, kérem értesítsen!